Teszt Toyota iQ – Ej mi a kő..

Már megint egy ilyen izé - gondoltam, amikor először foglalkozni kezdtem a Toyota iQ-val. És kötelező lesz örülni neki, mert környezetbarát, meg olyan régi sci-fi szerű, és persze mindenki őskövületnek tekint majd, ha nem lelkesedek. Szóval az autóhoz való hozzáállásom meglehetősen és durván szubjektív előítéletes volt. Aztán lassan kapcsoltam. Nem lehet kihagyni a Smartos párhuzamot. Hogy az egy olcsó közlekedési alternatívának indult, más kérdés persze, hogy inkább jómódú divatjármű lett. De megőrizte az alapelképzelés számos olyan pontját, amelytől az olcsó gyárthatóságot remélték, így sok-hátrányt mutatott a jármű a megszokott személykocsikhoz képest – amiből sokat faragtak a második generációs Smarton. A Toyota látta a történetet, és gondolom arra gondoltak, hogy meg lehet ezt jól is csinálni. Végeredményben volt-van kereslet a Smartra, ki kell használni a piac adta lehetőségeket. A Toyota abból indulhatott ki, hogy autó alapkoncepcióból készít városi minit. Tehát marad a motor elöl, megpróbálják megtartani a hátsó üléseket, és úgy hangolják az autót, hogy kicsisége ellenére is viselkedjen az úton úgy, mint egy normális kocsi, és persze elöl nagyobb kategóriájú kocsik kényelmét adja. Meglehetősen józan koncepciót állítottak fel, és így, már használva az autót azt kell, hogy mondjam, sokkal jobb autót építettek a japánok miniben, mint a németek.

Ha szemből jön egy Toyota iQ, a szemlélő azt gondolja, hogy egy szokásos méretű autó közeledik. Aztán mikor odaér, döbben meg, hogy milyen gyorsan vége van. Ultramini. Széles, amiatt nem zavaróan magas, és rövid persze, ami a technikai tartalmat elhelyező mérnökök mellett a legtöbb fejtörést a formatervezőknek adott. Mert ilyen dimenziókból kellett valami jófej formát alkotni, ami cseppet sem emlékeztet mondjuk a Smartra, de annál inkább a Toyotákra. Elölre felkerültek a jellegzetes romboid lámpák, az orr rövidke, a far szintén, de a farkép megintcsak Toyotás. Oldalra egy nagy ajtó jutott, a hátsó oldalablakkal már nem tököltek, ezzel is kiemelték a városi-mini jelleget, az, hogy ettől nem túl profi a haránt hátralátás a vezetőülésből, annyira nem volt szempont. Olyan eminens vidám az autó megjelenése. Azt szinte említenem sem kell, hogy a karosszéria kidolgozása, a fényezés minősége a Toyotáéktól elvárhatóan nagyon magas szintet képvisel.

Itt most azért gondolkoztam, mert vagy azt mondom, hogy a Toyota iQ mellett konkurensként egyedül a Smart áll, és akkor ötös a hátsó ülésre, vagy azt, hogy kisautó, és akkor nem ötös a hátsó ülésre. Az utóbbi mellett döntöttem, mert kisautó és passz, ráadásul nem olcsó. Mégsem sorolhatom a Ligier mellé. Elöl ülve nagy a vidámság. Az első ülések nagyok és kényelmesek, fejtér, lábtér, válltér is oké, ráadásul mesebeli formákkal leptek meg a japánok, és prémium autókhoz illő anyagválasztással. Van azonban hátsó ülés is. Magam mögött (172 cm testmagasság) étékelhetetlen 4-5 cm a lábtér. Viszont például ha előrébb húzzuk a jobboldali ülést lehet 20 cm-es lábhelyet is varázsolni. Ehhez még annyit tettem, hogy kivettem a mobil kesztyűtartó táskát (amit patent rögzít a műszerfal alsó részéhez és úgy néz ki mint egy biztosítási ügynök táskája), ezzel 6-7 cm teret nyertem a jobb elöl ülőnek. A táskácska ment a csomagtartóba, oda éppen elfért, mivel a csomagtartó kapacitása egy esernyőnyi. Persze az üléseket lehajtva bővíthetjük. 

Ez így nem hangzik túl nagyvonalúan, érdekes módon még is élvezetet nyújt az autó, és bár úgy gondoltam, majd járok a sajátommal, ha családdal megyünk, mégsem így történt. A gyerekülést hátra tettem, a kisember olyan közel volt hozzám, hogy teljesen új élményt adott a kocsi. Szóval, ha nem kell mindig minden ülés, akkor jól használhatónak minősíthető az autó, de ez nagyban köszönhető a következő fejezetekben vázoltaknak is!