ROVER 200

Nagyon köszönöm a mai támogatásodat!További kellemes időtöltést!

Köszönöm az értékes támogatást hoztam amit lehetett néhol párbajosan!!!

köszönöm az arénabeli pontjaidat

köszönöm értékes szavazatodat

Szia,szombati adag megérkezett! További kellemes napot!

> Egy ismerősömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt (Opel Senator
> 3.0), neki mégsem volt elég jó. Egy szép napon elhatározta, hogy
> dögösíteni kell. Elkezdődött a tuning.
> Először jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök fekete fólia,
> brutál erősítő, stb. Igen ám, de ilyenje sok embernek van, így nem lehet
> kitűnni a tömegből. Na, akkor jött az ötlet: ha Michael Knightnak van,
> akkor neki is kell, és ezzel elkezdődött KIT-hadművelet.
> Úgy kezdte, hogy a műszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és ledeket
> barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte)
> jól nézett ki. Mások szerint inkább hasonlított Pirx kapitány valamelyik
> járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc
> kapcsoló, ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy
> építette be, hogy egy részüket megfordította, tehát az autót csak egy
> bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani. Ennek a lopásgátláson kívül
> az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló volt, ahogy
> kapcsolgatott indulás előtt. „T'od, ahogy a helikopteren, az amcsi
> filmekben. Mégis csak komolyabb így a gép, nem?" Persze eltelt egy-két
> nap, amíg ezt az állást megtanulta. Addig úgy nézett ki egy indítás, hogy
> beült, az összes kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul kapcsolgatni, és
> minden kombinációnál megpróbált indítani. Minden indítás előtt jött a
> „Hopp, most megvan, most a jo"- szöveg, de általában csak
> negyedszerre-ötödszörre találta el. Én már rég tudtam a helyes állást, de
> a marhája képtelen volt megjegyezni. Persze nem segítettem neki, csak
> együttérzően bólogattam az anyósülésen. Egyszer megkérdeztem tőle, miért
> nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és akkor könnyen ellopják az
> autót. Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy cetlit, hogy
> „fel-fel-le-fel stb.", és felderül az arca, hogy „Aha, megvan a Senator
> kódja, elő a pajszert!"... Aztán persze szépen lassan megtanulta a kódot,
> és egy idő után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb furfangos
> eszközök kellettek.
> Ekkor jött (őt idézve) „a behatolási- és eltulajdonítási kísérletet
> megakadályozó kompjúteres (így, k-val, hosszu ú-val ejtve) rendszer". Én
> itt már nem akartam beülni mellé, mert tudtam, hogy nem fogom megállni
> röhögés nélkül. De a hosszas unszolasra („Nézzed má' meg, hogy mit bír a
> gépsárkány, mer' ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.
> Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os laptop, amit
> ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az anyósülés lábterében,
> plusz valahol hátul egy mágnes egy reed-relével. A hangszóró azért
> kellett, mert riasztáskor a laptop mindenféle okosságot mondott. Árpi úgy
> képzelte, hogy ha el is lopják az autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj
> megijed a hangtól, ami ilyeneket mond: „Tolvaj!", „Az autó 15 másodpercen
> belül leáll!", „A rendszer értesíti a rendőrséget.", stb. A mágnes a
> reed-relével kapcsolta a laptop áramellátását. A baj az volt, hogy úgy
> volt megoldva, hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell tenni a mágnest
> a csomagtartóban, nem volt megjelölve a helye.
> A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az csak Windowsra
> tudta megírni, úgyhogy innentől kezdve így nézett ki az indulás: Árpi
> körberohant kétszer az autó körül, ellenőrizve, hogy nincs behatolási
> nyom, távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett ülnöm, mert ő
> elhelyezte a csomagtartóban a mágnest („Ne haragudj, de ezt még neked sem
> mutatom meg."), előre jött, beállította a kapcsolókat, indított, fülelt,
> hogy bootol-e a laptop, káromkodott, hátrament, igazított a mágnesen,
> vissza előre, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni kellett még egy ideig,
> mert a Windows még nem indult el, és ha a program nem álló autónal indult
> el, megszakította a gyújtást. Mivel csak saccra tudtuk, mennyi ideig tart,
> ücsörögtünk pár percet. Ekkor összegerjedt az autó hifije az aktív
> hagszóróval, ami borzalmas hangon visított.
> Elkezdett gyűlni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy tenni, mint
> akinek semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézői a
> mulatságnak, mert volt, aki rutinosan egyből a mászókára ment fel, hogy
> lásson a többiek feje felett.
> Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a hangszóró a
> lábamnál megszólalt olyan hangon, mint egy vízbefojtott Sokol rádio:
> „Tolvaj!", „A motor le fog állni!", stb. Kezdtek röhögni az emberek (én
> meg kisebbre húztam össze magam). Ő pedig űvölt: „Gerjed, b*zmeg,
> összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva programozó!" Itt jött még
> egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva természetesen, és a programozó
> meg az egész mindenség lovakkal és felmenőkkel törtenő közösülésére
> bíztatása.
> Fontolgattam a menekülés lehetőségét, de már túl sokan álltak körülöttünk,
> és nem voltam benne biztos, hogy át tudom törni a bámészkodók gyűrűjét.
> Árpi hozzáfogott, hogy: gyújtás lekapcsolása, motorháztető felnyitása,
> laptop lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal, fenyegető
> „F*szt néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben, csatlakozók pöcögtetése,
> „Ne nyújjá' hozza, öcsisajt!" a közelebb merészkedő kisgyereknek,
> motorháztető le, beülés, indítás, várakozás a bootra, szokásos visítás,
> szerencsére most nem riaszt, indulhatunk. Persze padlógáz, visít a gumi, a
> tömeg szétrebben, és mi „kottonájdzsó"-t torzítva, műszerfal-rezegtetve
> üvöltő hangjaira otthagyjuk a parkolóban a tömeget. Főhősünk boldogan
> húzza ki magát az ülésben, és büszkeségtől sugárzó arccal csak ennyit
> kérdez: „Na?" - Elgondolkodom, mit is mondhatnék. Például megkérdezhetném,
> hogy mi van, ha a tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és akkor a laptop
> nem indul el, nem tiltja le a gyújtást, nem óbégat, mint a haldokló
> rinocérosz, és ugy általában, simán el lehet lopni az autót. Vagy
> megpendíthetném, hogy a sok szar árábol vehetett volna egy rendes riasztót
> is, de nem szólalok meg, mert az ember úgyis hiába magyarázza egy apának,
> hogy kockafejű a gyereke, az akkor sem érti meg, ha megáll a sör a kölyök
> fején...
> Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az ember.
> Árpi persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben történt, még nem
> volt meg az Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak
> olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik
> ki az ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és
> Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a járgányát. Műszaki persze évek
> óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor bukik le.
> Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt is optikai
> tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett jelentős tőkével
> (vagyona gyakorlatilag a széteső-félben levő Ladábol, két farmerből és
> néhány pólóból állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a
> hiányzó anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány. Felkerültek ugye az
> alap dolgok: rókafarok, műszőr kormányborítás, aprópénztartó, halálfejes
> valtógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz tudott
> hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt benne), „multifunkciós műszer", ami
> egy hőmérő, iránytű és óra mahagóni-utánzat keretbe foglalt kombinációja
> volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi lehetőségei.
> Ekkor jöttek a segítőkész haverok, akik első hallásra kicsit furcsállották
> Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit kért. Első
> lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy sportkocsinak
> polírozott alumínium borítás volt a műszerei körül, és hát persze, hogy
> neki is kellett. Miután kiengedték az ügyeletről, ahova a sorjás
> alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel
> állt elő: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem neki, hogy az
> nem túl strapabíró, meg gyűrődik is, de nem hallgatott rám. Egyik haverja
> szüleinek volt egy Ápisz-szerű boltjuk, és onnan szereztek vagy harminc
> tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a haverjainak, hogy
> mindenki csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok összegyűlt,
> megkezdődött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát, mit mondjak,
> nem volt egy semmi látvány.
> Először is totál meghülyültek a ragsztó gőzétől, mert zárt garázsban
> csinálták. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz, mert méterekről olyan
> szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott
> hozzáfűzni az eseményekhez: „hehehe". Meg néha azt is, hogy „atom lett,
> hehe". Ültek a haverjaival a garázs betonján, mint marhatök a mezőn,
> néztek maguk elé, és vigyorogtak.
> Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdték a
> mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom,
> közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, már annyira
> zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be volt ragasztva a kormány, a
> sebességváltó, a szellőzők, a bal oldali ablak felé, a bal ajtókárpit, egy
> kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden a ragasztótól. Az
> elején még odafigyeltek rá, és probálták kisimítani a fóliát, de a végén
> persze ilyen apróságokkal nem törődtek, és ettől az autó úgy nézett ki,
> mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyű balesetben
> széttrancsírozódott.
> Kivonszoltam őket a levegőre, és akkor vettem észre, hogy a napsütésben
> csillog fejük és a ruhájuk, mint Szűcs Judit fénykorában,
> diszkókiránynőként. Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva, hanem sikeresen
> magukra ragasztották a levágott, lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám
> kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytől, és szemkápráztatóan
> csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül járt ufó, akik nem
> tudják, hol landoltak.
> Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a
> Technokol az erősebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a műszerfal enyhén
> szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával, ezért gyorsan
> újabb csinosítás után kellett nézni. Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye
> elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas, ket rúdra
> hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a csomagtartón,
> átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a "szárny". Árpinak
> baromira tetszett, és megsértődött, amikor a „Na, milyen?" kérdésre én azt
> mondtam, hogy „Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a
> probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel
> fessük? Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat
> körömlakkal szokták javítani, mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam
> felhívni a figyelmét arra az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy
> bazi nagy vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem
> érdekelte („Majd felhigítjuk!"), irány a „butik". Akkoriban még nem nagyon
> vettek a pasik (mi még inkább fiúk) körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán
> néztek, amikor előadtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam
> Árpinak, hogy én azt hallottam, hogy a körömlakk másképpen néz ki
> felkenve, mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielőtt megvesszük. Ezt
> nem kellett volna mondanom. Amikor az eladónő nem nézett oda, Árpi
> suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot, és minden
> körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk az üzletből, és megpróbáltuk
> kitalálni, melyik szín illik az autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a
> dologba, mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézőseregünk lett.
> Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem ahogy a haverom a
> kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a kocsijához, és közben
> arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín.
> Árpi ügyesen feltalálta magát: „Csak a szárnyamra kell." Na, ettől kitört
> a röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk
> 1, azaz egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól
> körömlakklemosót, és felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett.
> Reméltem, hogy nem festünk vele, de festettünk. A „szárny"-at ettől kezdve
> egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la Barbie mobil).
> Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta
> elkápráztatni a csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett
> az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy egy full-extrás Lada
> mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál.
> Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami
> szerinte kitűnő kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet, és
> éreztem, milyen baromi nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam,
> mert tudtam, úgyis hiába. Elmentünk valami lakatos haverjához, aki
> kiröhögött minket, és elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és „Na, akkor
> majd én!" felkiáltással előszedte a forrasztóját, hogy majd azzal.
> Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a csövet, és elindultunk
> becserkészni a leányzót.
> Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett zörögni. A második
> ötven méter után az ősrégi kipufogó megadta magát, és leszakadt
> mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van, kipufogó be a hátsó ülésre,
> gyerünk tovább. A fagyizó előtt pár száz méterrel megálltunk, és Árpi
> előállt a haditervvel. Én előremegyek gyalog, kihívom a lányt a
> fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik. Úgy tervezte,
> hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy körre („Hogy
> lássa, mi az élet."). Kérdeztem tőle, hogy ezt a farolás-dolgot próbálta-e
> már. Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én biztos, ami biztos
> alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és elindultam.
> Odaértem. „Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." - „Most nem lehet, sokan
> vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) „De valami nagyon fontosat akarok
> mondani." - „Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben hallottam, hogy Árpi
> közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem lévén, az
> autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor elakad a
> szántásban.) „De gyere ki, mert..." Itt tartottam, amikor baromi nagy
> fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend. Árpi megjött.
> Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem. Csak
> éppen az autó félig az árokban volt.
> Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész mutatványt, de
> nem volt túl meggyőző. Már csak azért sem, mert az egyik kerék elég furán
> állt. Mondhatni, kitört. Árpi gyorsan kiugrott az autóból, és jött a
> fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket, mert a másik oldalon volt.
> Érezte, hogy furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az arokból
> (ezt kesőbb mesélte). Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány
> levette a kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta a kereket.
> Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... „Na, megyünk?" - kérdezte a lány.
> „Ja, csak előbb nézd meg, milyen frankó a műszerfal. Klassz, nem?" (Itt
> kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó alufólian: „Ööö, aha,
> klassz. Nem megyünk?" - „Áh, még nem, majd később. De hallgasd milyen
> hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása. Lány:
> „Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell mennem."
> - „Menjünk inkább később, most csak dumáljunk." - próbálta Árpi elkerülni
> az elkerülhetetlennek latszót. „De hülye vagy, ezért hívattál ki, hogy
> most nem is viszel egy kört?!" Árpi ettől bepöccent, és szerencsétlen
> lányra zúdította az elmúlt napok összes kudarcát (persze ordítva): „Nem
> megyunk, b*zmeg, mert kitört az a kib*szott kerék, és különben is, elegem
> van, hogy még mindig tiszta lakk a körmöm, meg a tököm is ragasztós lett,
> ez a rohadt alufólia meg nem jön le..." Idáig hallottam, mert itt már
> sírtam a röhögéstől. Innentől már nem olyan érdekes a történet. Jött egy
> rendőrautó, igazoltatás, kiderült, hogy nincs műszaki, szülők felhívása,
> büntetés kilátásba helyezése, amit valami ismerős egy üveg piáért
> elsimított, a szülők szörnyülködtek, kesőbb röhögtek.
> Az érdekes a dologban, hogy évekkel később Árpi, nem mint élete
> mélypontját emlegette, ahogy ült félig egy árokba borulva álmai nőjével,
> hanem ezt mondta: „Tudjátok, ha akkor öt centivel eltekerem a kormányt,
> meg lett volna a buxa." Hát, igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok
> erre, miközben (néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt.
> Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a Rákóczi
> úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétől, és a metrón a lábadra
> lépő „fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektől. Ilyenkor az
> ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a szokásosnál is
> nagyobbakat. Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye megreccsent
> előző nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az ezeréves
> Varnyút. Megy? Megy, csak nincs műszakija, de ha lejöttök érte Balatonra,
> vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez Árpinal soha nem
> volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar. Reggel 8-ra volt megbeszélve a
> találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1 órával később indult. Azért
> kellett ilyen korán, mert majd „Becserkészünk egy-két vadat, hogy ne
> legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a fortélyokra."
> Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze
> fölöslegesen. „Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs cicózás." (Később
> kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna át hozzá az
> aktuális barátnője reggel...) Ez az indulás előtti napon történt, és
> ismerve Árpit, nem sok jóra számítottam másnap, de ő megígérte, hogy
> kivételesen normális lesz. Persze én értem oda előbb, és vártam. Az járt a
> fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az
> elmúlt nyár hülyeségeiből, és normális lesz tényleg. Alapvetően azért
> rendes gyerek, csak hát kicsit hülye. Na, idáig jutottam Árpi
> tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelős hang): „Gyerünk Janó, meg
> tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet? Odaballagok a
> lepcsőhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli előtt),
> és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két torzonborz fickót, és
> elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el, hogy a
> nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem
> tudjak elmondani három egymás utáni nőnek, hogy „Pici, parányi
> dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz génnek."). Amikor
> odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy középkorú
> nőhöz, és elkezdi, hogy „Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' g-nek". A nőn
> látszik, hogy egy szót sem ért az egészből, és riadt szemekkel keresi a
> menekülés útját. A csöves áll előtte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e.
> De ő kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következőhöz. Közben persze
> röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el
> onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet venni. Jó nagy
> a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi. Elővesz egy
> papírlapot, és átcsörtet a tömegen: „Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom.
> Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. „Csókolom, Marika, meghoztam az
> új kérdőívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodaba.", ordítja, hogy
> mindenki hallja, majd suttogva: „Két diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros
> néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan: „Hova kéri a két diákot?".
> Árpi próbál úgy nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és
> mosolyogva magyaráz a tömegnek: „Ez a Marika, milyen vicces asszony!" -
> „Kiliánig" - suttogja. Az emberek röhögnek, mert mindenki hallotta a
> pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem verik meg. Megúsztuk.
> A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy Árpi szóba
> elegyedett egy öregasszonnyal, akiről kiderült, hogy most megy vissza a
> falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. „Nem tetszett soha vonatun
> ülni?" - „Nem, a menyem hozott fel Pestre kocsival." Árpinak majdnem
> sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert ő rosszul van.
> Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk. Árpi első dolga volt (az
> elfogyasztott jelentős sörmennyiség hatására), hogy teli torokbol
> elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: „Megjöttünk, reszkess
> Balaton!". Két rendőr sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és
> méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt, és elsiettek.
> Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: „Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már
> nem hallják, de mint később megtudtuk, hallották.) Szóltam Árpinak, hogy
> kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha mar megígérte cserébe a
> kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a
> bolti pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy
> ismerőse otthon csinál pálinkát, majd tőle szerzünk. Elmentünk hozzá, de
> kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os
> etilalkoholt. „Nem baj" - mondta Árpi - „majd rakunk bele fűszert, és
> olyan lesz, mint a vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek
> fényében vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót az alkoholba.
> Árpi egy kicsit leöntött belőle, és felengedte vízzel, hogy mégse legyen
> olyan erős. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.) Elmentünk a
> nagyszülőkhöz. „Árpikááám!" - puszi-puszi, előkerül a „vodka". „Na,
> nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai vodka, az elvtársaktól
> hozattam külön neked." - „Há', dehogynem ittam én mán, Árpikam." Hoppá!
> Most mi lesz? „Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon erős, ez nem sima
> vodka." - „Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan erős, mint az én házi
> szilvám.", és meghúzta az üveget. Én készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és
> kiköpi a protkót, de ő csak megrázza a fejét. „Hinnye, a keservit, ennek
> aztán van huzatja." - mondja, és még egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy
> igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de Árpi szerint
> innunk kell, mert különben megsértődik, és nincs autó. Visszajön az öreg,
> tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le (nem vészes,
> csak mintha olvadt acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hősiesen.
> Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a
> nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó szobapálma
> cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak
> párás szemekkel néz maga elé. Tőlem a szerencsétlen pálma újabb adagot
> kap. Próbálom felhozni az autó-témát, de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi
> matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem néz.
> „Aztán, fiam, te hova valósi vagy?" - „Hmhhmmhhm." - mondom. Árpi megmenti
> a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést, hogy a nagyapja ősz haja
> megrebben, és a kutya elkezd vonyítani az udvaron. „Ez derék volt,
> Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt." Sikerül rávennem őket, hogy
> tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé, és útközben az öreg
> magyaráz: „Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó, tudod. Öreg már,
> viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a pillanatban lefejeli a fűzfa
> alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem veszi, megyünk
> tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és eláll a lélegzetem...
> Középen állt egy barna színű rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó
> lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem locsolták le valami
> erősen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is
> elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két nő be fog
> ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.) A dolgot tetézte, hogy az
> autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy mondanák, hogy „Hamvas,
> őszi erdő-metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy
> lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves,
> olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda
> Árpi, fején egy púppal, amiből vidáman csordogált a vér az arcára.
> Egyébkent tök sáros volt, mert a fűzfának köszönhetően beesett a
> virágágyásba, ahonnan (a „vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán
> szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora
> hengerfejtömítéssel, hogy én először azt hittem, egy Kispolski
> padlólemeze. „Nagyfater, b*szki, te tankszerelő voltál a Don-kanyarnál?"
> Na, itt elkezdődött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról. Közben Árpival
> azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy majd ő. Én
> mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki,
> hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az
> alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell
> csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak
> azt láttam, hogy egy határozott mozdulattal letöri a belső
> visszapillantót. „Nagyfater, oszlik a verda!", bosszankodott, majd nézett
> előre hunyorogva. „Mit nézel?" - kérdeztem tőle. - „Azt, hogy kiférünk-e a
> garázskapun." (Egyébként ez valahogy így hangzott:
> „azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három méter széles lehetett,
> úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire
> vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam
> bekötni, de az öv sehol. Ekkor - számomra teljesen váratlanul -
> padlógázzal beletolattunk a mögöttünk levő polcokba. Potyogott a sok
> alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a
> nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy ő se maradjon
> ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán - amikor már az összes
> kutya üvöltött az utcában -, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy
> óvatosan vezessek, és elindultunk. A Wartburg kicsit leamortizálódott
> hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig sem volt
> kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi
> bejelentette: „Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy
> most azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De
> jo! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra
> ment), a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és
> a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát,
> majd holnap érte jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az
> érdekelt, hogy minél előbb hazajussunk, ezért ráhagytam. Döcögtünk az
> úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem
> volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit.
> Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból
> zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb. húsz
> centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötet alak
> mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt:
> vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy
> a közúti ellenőrzés. Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a rendőr után kb.
> harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel
> akkor vezettem kormányváltós autót először, ez nem tűnt egyszerűnek.
> Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező szervet hangos
> váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendőr volt, próbált laza lenni: „Nem
> bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet
> az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt
> műszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi
> nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a
> forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de
> Árpié itt van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelő
> fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni. Pechemre Árpi egy
> kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: „F*szom má', mér'
> álítottak meg ezek minket?". A rendőr rávilágított Árpira, és
> visszahőkölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy
> különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták,
> és elvették a ruháját. De a rendőr visszahajolt, és elkezdte behatóan
> vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendőrautóhoz: „Gyere
> csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most
> keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk
> nem lehet! Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben
> a helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: „Hát ez
> az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendőr ismeri a
> nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi
> történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb mindenképpen
> bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig
> elvitatkoztak a rendőrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a
> kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: „Na, mehettek.
> Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve
> vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy
> ezt ne tegyem szóva. Rendőrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem
> akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk. Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két
> kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem,
> ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek.
> „Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen.) Árpi
> elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg őket.
> Kiszálltunk. „Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni,
> megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a
> rendőrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk.
> El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levők, amikor látták Árpit
> vilagító fehér seggel egy rendőrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek
> rajtunk a rendőrök, aztan elengedtek. Ekkor értettem meg, hogy a fiatal
> rendőr szólt a többieknek, és valószínűleg Balaton összes rendőre ránk
> vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendőr le is
> fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy nehezen
> hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit kerülni fogom a
> jövőben, de persze nem tartottam be.