ÉLETÜNK NAGY ÉGÉSEI :)

sőtt lehet még keveset is mondtál

amint itt megjelenik egy ilyen igérem már megy is a hu-yeah.hu ra :) hamarossan eléggé belessz hirdetve a lapocska :)
ezekért cserébe meg carstyling bannert is kodbom :)

nah legyetek bátrak :)

luise ez nagyon régi külön forumtéma van erröl :)
árpi tuningja 1 és árpi tuningja 2 :) olvasd el azokat

62 helyen itt van az oldalaon....

Na menj...

ezért engem nagyon fognak utálni, de nemtom honnan szedtem le, ezért nemtom belinkelni se. szóval bocs, aki már ismeri. másoljátok ki wordbe, vagy valamibe,mert hoszú, és ugy könnyebb olvasni.

ime:


Egy ismerősömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt (Opel Senator
3.0), neki mégsem volt elég jó. Egy szép napon elhatározta, hogy dögösíteni
kell. Elkezdődött a tuning.

Először jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök fekete fólia, brutál
erősítő, stb. Igen ám, de ilyenje sok embernek van, így nem lehet kitűnni a
tömegből. Na, akkor jött az ötlet: ha Michael Knightnak van, akkor neki is
kell, és ezzel elkezdődött KIT-hadművelet.

Úgy kezdte, hogy a műszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és ledeket
barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte)
jól
nézett ki. Mások szerint inkább hasonlított Pirx kapitány valamelyik
járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc
kapcsoló, ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy
építette be, hogy egy részüket megfordította, tehát az autót csak egy
bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani. Ennek a lopásgátláson kívül az
volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló volt, ahogy kapcsolgatott
indulás előtt. "T'od, ahogy a helikopteren, az amcsi filmekben. Mégis csak
komolyabb így a gép, nem?" Persze eltelt egy-két nap, amíg ezt az állást
megtanulta. Addig úgy nézett ki egy indítás, hogy beült, az összes kapcsoló
lefelé mutatott. Elkezdte vadul kapcsolgatni, és minden kombinációnál
megpróbalt indítani. Minden indítás előtt jött a "Hopp, most megvan, most a
jo"- szöveg, de általában csak negyedszerre-ötödszörre találta el. Én már
rég tudtam a helyes állást, de a marhája képtelen volt megjegyezni. Persze
nem segítettem neki, csak együttérzően bólogattam az anyósülésen. Egyszer
megkérdeztem tőle, miért nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és
akkor
könnyen ellopják az autót. Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy
cetlit, hogy "fel-fel-le-fel stb.", és felderül az arca, hogy "Aha, megvan
a
Senator kódja, elő a pajszert!"... Aztán persze szépen lassan megtanulta a
kódot, és egy idő után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb
furfangos eszközök kellettek.

Ekkor jött (őt idézve) "a behatolási- és eltulajdonítási kísérletet
megakadályozó kompjúteres (így, k-val, hosszu ú-val ejtve) rendszer". Én
itt
már nem akartam beülni mellé, mert tudtam, hogy nem fogom megállni röhögés
nélkül. De a hosszas unszolasra ("Nézzed má' meg, hogy mit bír a
gépsárkány,
mer' ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.

Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os laptop, amit
ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az anyósülés lábterében, plusz
valahol hátul egy mágnes egy reed-relével. A hangszóró azért kellett, mert
riasztáskor a laptop mindenféle okosságot mondott. Árpi úgy képzelte, hogy
ha el is lopják az autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj megijed a
hangtól, ami ilyeneket mond: "Tolvaj!", "Az autó 15 másodpercen belül
leáll!", "A rendszer értesíti a rendőrséget.", stb. A mágnes a reed-relével
kapcsolta a laptop áramellátását. A baj az volt, hogy úgy volt megoldva,
hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell tenni a mágnest a
csomagtartóban,
nem volt megjelölve a helye.

A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az csak Windowsra
tudta megírni, úgyhogy innentől kezdve így nézett ki az indulás: Árpi
körberohant kétszer az autó körül, ellenőrizve, hogy nincs behatolási nyom,
távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett ülnöm, mert ő
elhelyezte a csomagtartóban a mágnest ("Ne haragudj, de ezt még neked sem
mutatom meg."), előre jött, beállította a kapcsolókat, indított, fülelt,
hogy bootol-e a laptop, káromkodott, hátrament, igazított a mágnesen,
vissza
előre, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni kellett még egy ideig, mert a
Windows még nem indult el, és ha a program nem álló autónal indult el,
megszakította a gyújtást. Mivel csak saccra tudtuk, mennyi ideig tart,
ücsörögtünk pár percet. Ekkor összegerjedt az autó hifije az aktív
hagszóróval, ami borzalmas hangon visított.

Elkezdett gyűlni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy tenni, mint
akinek semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézői a
mulatságnak, mert volt, aki rutinosan egyből a mászókára ment fel, hogy
lásson a többiek feje felett.

Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a hangszóró a
lábamnál
megszólalt olyan hangon, mint egy vízbefojtott Sokol rádio: "Tolvaj!", "A
motor le fog állni!", stb. Kezdtek röhögni az emberek (én meg kisebbre
húztam össze magam). Ő pedig
űvölt: "Gerjed, b*zmeg, összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva
programozó!" Itt jött még egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva
természetesen, és a programozó meg az egész mindenség lovakkal és
felmenőkkel törtenő közösülésére bíztatása.

Fontolgattam a menekülés lehetőségét, de már túl sokan álltak körülöttünk,
és nem voltam benne biztos, hogy át tudom törni a bámészkodók gyűrűjét.
Árpi
hozzáfogott, hogy: gyújtás lekapcsolása, motorháztető felnyitása, laptop
lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal, fenyegető "F*szt
néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben, csatlakozók pöcögtetése, "Ne
nyújjá' hozza, öcsisajt!" a közelebb merészkedő kisgyereknek, motorháztető
le, beülés, indítás, várakozás a bootra, szokásos visítás, szerencsére most
nem riaszt, indulhatunk. Persze padlógáz, visít a gumi, a tömeg szétrebben,
és mi "kottonájdzsó"-t torzítva, műszerfal-rezegtetve üvöltő hangjaira
otthagyjuk a parkolóban a tömeget. Főhősünk boldogan húzza ki magát az
ülésben, és büszkeségtől sugárzó arccal csak ennyit kérdez: "Na?" -
Elgondolkodom, mit is mondhatnék. Például megkérdezhetném, hogy mi van, ha
a
tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és akkor a laptop nem indul el, nem
tiltja le a gyújtást, nem óbégat, mint a haldokló rinocérosz, és ugy
általában, simán el lehet lopni az autót. Vagy megpendíthetném, hogy a sok
szar árábol vehetett volna egy rendes riasztót is, de nem szólalok meg,
mert
az ember úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy kockafejű a gyereke, az
akkor sem érti meg, ha megáll a sör a kölyök fején...

Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az ember.
Árpi persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben történt, még nem volt
meg az Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak
olyanra,
ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik ki az ember
alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és Árpi úgy fogja
hajtani, mint Flintstone a járgányát. Műszaki persze évek óta nem volt
rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor bukik le. Persze, ez sem
lehetett olyan, mint az átlag, ezért volt itt is optikai tuning ezerrel.
Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett jelentős tőkével (vagyona gyakorlatilag
a széteső-félben levő Ladábol, két farmerből és néhány pólóból állt), ezért
nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a hiányzó anyagiakat. Hát,
leleményben
nem volt hiány. Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, műszőr
kormányborítás, aprópénztartó, halálfejes valtógomb, órás visszapillantó
(sajnos csak egy törötthöz tudott hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt
benne), "multifunkciós műszer", ami egy hőmérő, iránytű és óra
mahagóni-utánzat keretbe foglalt kombinációja volt, és itt ki is merültek
nagyjából az anyagi lehetőségei. Ekkor jöttek a segítőkész haverok, akik
első hallásra kicsit furcsállották Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért
megcsinálták, amit kért. Első lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban,
hogy egy sportkocsinak polírozott alumínium borítás volt a műszerei körül,
és hát persze, hogy neki is kellett. Miután kiengedték az ügyeletről, ahova
a sorjás alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új
ötlettel állt elő: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem neki,
hogy az nem túl strapabíró, meg gyűrődik is, de nem hallgatott rám. Egyik
haverja szüleinek volt egy Ápisz-szerű boltjuk, és onnan szereztek vagy
harminc tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a haverjainak, hogy
mindenki csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok összegyűlt,
megkezdődött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát, mit mondjak, nem
volt egy semmi látvány. Először is totál meghülyültek a ragsztó gőzétől,
mert zárt garázsban csinálták. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz,
mert méterekről olyan szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi
csak ennyit tudott hozzáfűzni az
eseményekhez: "hehehe". Meg néha azt is, hogy "atom lett, hehe". Ültek a
haverjaival a garázs betonján, mint marhatök a mezőn, néztek maguk elé, és
vigyorogtak. Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról
kezdték a mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de
gondolom, közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, már
annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be volt ragasztva a
kormány, a sebességváltó, a szellőzők, a bal oldali ablak felé, a bal
ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden a
ragasztótól. Az elején még odafigyeltek rá, és probálták kisimítani a
fóliát, de a végén persze ilyen apróságokkal nem törődtek, és ettől az autó
úgy nézett ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyű balesetben
széttrancsírozódott. Kivonszoltam őket a levegőre, és akkor vettem észre,
hogy a napsütésben csillog fejük és a ruhájuk, mint Szűcs Judit
fénykorában,
diszkókiránynőként. Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva, hanem sikeresen
magukra ragasztották a levágott, lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám
kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytől, és szemkápráztatóan
csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül járt ufó, akik nem
tudják, hol landoltak. Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon
beláttuk, hogy a Technokol az erősebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a
műszerfal enyhén szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával,
ezért gyorsan újabb csinosítás után kellett nézni. Jött a szárny. Egy igazi
szárny, ugye elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas, ket
rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a
csomagtartón,
átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a "szárny". Árpinak
baromira tetszett, és megsértődött, amikor a "Na, milyen?" kérdésre én azt
mondtam, hogy "Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a
probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük?
Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat körömlakkal
szokták javítani, mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a
figyelmét arra az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy
vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem érdekelte
("Majd
felhigítjuk!"), irány a "butik". Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik
(mi
még inkább fiúk) körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor
előadtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam Árpinak, hogy én azt
hallottam, hogy a körömlakk másképpen néz ki felkenve, mint az üvegben,
ezért ki kéne próbálni, mielőtt megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom.
Amikor az eladónő nem nézett oda, Árpi suttyomban kinyitotta az összes
piros
és bordó körömlakkot, és minden körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk
az üzletből, és megpróbáltuk kitalálni, melyik szín illik az autóhoz.
Eléggé
belefeledkeztünk a dologba, mert arra eszméltünk, hogy egész szép
nézőseregünk lett. Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem
ahogy a haverom a kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a
kocsijához, és közben arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín. Árpi
ügyesen feltalálta magát: "Csak a szárnyamra kell." Na, ettől kitört a
röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1,
azaz egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól körömlakklemosót,
és felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett. Reméltem, hogy nem festünk
vele, de festettünk. A "szárny"-at ettől kezdve egy foltos, rózsaszín
szögvas képezte (á la Barbie mobil). Ja, a lényeg, amiért az egész cécó
volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a csodajárgánnyal. A lánynak
ugyan egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy
egy full-extrás Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál. Egy dolog
volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami szerinte kitűnő
kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet, és éreztem, milyen
baromi
nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam, úgyis hiába.
Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött minket, és elküldött a
fenébe. Árpi bedühödött, és "Na, akkor majd én!" felkiáltással előszedte a
forrasztóját, hogy majd azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta
a csövet, és elindultunk becserkészni a leányzót. Az első ötven méter után
lejött a cső, és elkezdett zörögni. A második ötven méter után az ősrégi
kipufogó megadta magát, és leszakadt mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb
hangja van, kipufogó be a hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó előtt pár
száz méterrel megálltunk, és Árpi előállt a haditervvel. Én előremegyek
gyalog, kihívom a lányt a fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg
nem
érkezik. Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi
egy körre ("Hogy lássa, mi az élet."). Kérdeztem tőle, hogy ezt a
farolás-dolgot próbálta-e már. Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy
dolog. Én biztos, ami biztos alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot
fedezéknek, és elindultam. Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi."
-
"Most nem lehet, sokan vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) "De valami
nagyon fontosat akarok mondani." - "Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben
hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert
kipufogó
nem lévén, az autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor
elakad a szántásban.) "De gyere ki, mert..." Itt tartottam, amikor baromi
nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend. Árpi megjött.
Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem. Csak
éppen az autó félig az árokban volt. Árpi próbált úgy tenni, mint aki
direkt
így akarta az egész mutatványt, de nem volt túl meggyőző. Már csak azért
sem, mert az egyik kerék elég furán állt. Mondhatni, kitört. Árpi gyorsan
kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket,
mert a másik oldalon volt. Érezte, hogy furán áll az autó, de gondolta,
majd
csak kijön az arokból (ezt kesőbb mesélte). Elkezdtek beszélgetni, és
csodák
csodája, a lány levette a kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta
a kereket. Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... "Na, megyünk?" -
kérdezte a lány. "Ja, csak előbb nézd meg, milyen frankó a műszerfal.
Klassz, nem?" (Itt kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó
alufólian:
"Ööö, aha, klassz. Nem megyünk?" - "Áh, még nem, majd később. De hallgasd
milyen hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása.
Lány: "Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell
mennem." - "Menjünk inkább később, most csak dumáljunk." - próbálta Árpi
elkerülni az elkerülhetetlennek latszót. "De hülye vagy, ezért hívattál ki,
hogy most nem is viszel egy kört?!" Árpi ettől bepöccent, és szerencsétlen
lányra zúdította az elmúlt napok összes kudarcát (persze ordítva): "Nem
megyunk, b*zmeg, mert kitört az a kib*szott kerék, és különben is, elegem
van, hogy még mindig tiszta lakk a körmöm, meg a tököm is ragasztós lett,
ez
a rohadt alufólia meg nem jön le..." Idáig hallottam, mert itt már sírtam a
röhögéstől. Innentől már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendőrautó,
igazoltatás, kiderült, hogy nincs műszaki, szülők felhívása, büntetés
kilátásba helyezése, amit valami ismerős egy üveg piáért elsimított, a
szülők szörnyülködtek, kesőbb röhögtek. Az érdekes a dologban, hogy évekkel
később Árpi, nem mint élete mélypontját emlegette, ahogy ült félig egy
árokba borulva álmai nőjével, hanem ezt mondta: "Tudjátok, ha akkor öt
centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a buxa." Hát, igen, sok múlik
néha öt centin. Gondoljatok erre, miközben (néha) vadul tekergetitek
ide-oda
a kormányt.

Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a Rákóczi
úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétől, és a metrón a lábadra
lépő "fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektől. Ilyenkor az
ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a szokásosnál is
nagyobbakat. Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye megreccsent
előző nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az ezeréves
Varnyút.
Megy? Megy, csak nincs műszakija, de ha lejöttök érte Balatonra, vihetitek,
a faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez Árpinal soha nem volt akadály,
úgyhogy irány a pályaudvar. Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka, annak
ellenére, hogy a vonat csak 1 órával később indult. Azért kellett ilyen
korán, mert majd "Becserkészünk egy-két vadat, hogy ne legyen olyan unalmas
az út. Majd Árpi bácsi megtanít a fortélyokra." Megemlítettem, hogy
köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze fölöslegesen. "Nyár van, apám,
érted? Ilyenkor nincs cicózás." (Később kiderült, hogy azért kellett korán
kimenni, mert ment volna át hozzá az aktuális barátnője
reggel...) Ez az indulás előtti napon történt, és ismerve Árpit, nem sok
jóra számítottam másnap, de ő megígérte, hogy kivételesen normális lesz.
Persze én értem oda előbb, és vártam. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy
mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az elmúlt nyár hülyeségeiből, és
normális lesz tényleg. Alapvetően azért rendes gyerek, csak hát kicsit
hülye. Na, idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelős
hang): "Gyerünk Janó, meg tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez
meg
mi lehet? Odaballagok a lepcsőhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a
fedetlenhez, a Déli előtt), és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög,
két torzonborz fickót, és elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton
mesélte el, hogy a nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen
csövessel, hogy nem tudjak elmondani három egymás utáni nőnek, hogy "Pici,
parányi dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz génnek.").
Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy
középkorú nőhöz, és elkezdi, hogy "Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' g-nek". A
nőn látszik, hogy egy szót sem ért az egészből, és riadt szemekkel keresi a
menekülés útját. A csöves áll előtte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e.
De
ő kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következőhöz. Közben persze
röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el
onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet venni. Jó nagy a
sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi. Elővesz egy
papírlapot, és átcsörtet a tömegen: "Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom.
Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. "Csókolom, Marika, meghoztam az
új
kérdőívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodaba.", ordítja, hogy
mindenki
hallja, majd suttogva: "Két diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá
nagy
szemmel, és kiszól jó hangosan: "Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy
nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a
tömegnek: "Ez a Marika, milyen vicces asszony!" - "Kiliánig" - suttogja. Az
emberek röhögnek, mert mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó
kedvük van, mert nem verik meg. Megúsztuk. A vonaton nem sok minden
történt,
attól eltekintve, hogy Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal, akiről
kiderült, hogy most megy vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult.
"Nem tetszett soha vonatun ülni?" - "Nem, a menyem hozott fel Pestre
kocsival." Árpinak majdnem sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket,
mert ő rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk. Árpi
első dolga volt (az elfogyasztott jelentős sörmennyiség hatására), hogy
teli
torokbol elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: "Megjöttünk, reszkess
Balaton!". Két rendőr sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és
méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt, és elsiettek.
Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: "Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már
nem hallják, de mint később megtudtuk, hallották.) Szóltam Árpinak, hogy
kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha mar megígérte cserébe a
kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a bolti
pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerőse
otthon
csinál pálinkát, majd tőle szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy
nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt. "Nem baj" -
mondta Árpi - "majd rakunk bele fűszert, és olyan lesz, mint a vodka,
nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek fényében vettünk egy zacskó sót,
és beleszórtunk egy csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belőle,
és
felengedte vízzel, hogy mégse legyen olyan erős. (Egy liter alkoholba két
ujjnyi vizet.) Elmentünk a nagyszülőkhöz. "Árpikááám!" - puszi-puszi,
előkerül a "vodka". "Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai
vodka,
az elvtársaktól hozattam külön neked." - "Há', dehogynem ittam én mán,
Árpikam." Hoppá! Most mi lesz? "Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon
erős, ez nem sima vodka." - "Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan
erős,
mint az én házi szilvám.", és meghúzta az üveget. Én készülök rá, hogy
kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de ő csak megrázza a fejét. "Hinnye,
a
keservit, ennek aztán van huzatja." - mondja, és még egyet kortyol! Kimegy
pohárért, hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de Árpi
szerint innunk kell, mert különben megsértődik, és nincs autó. Visszajön az
öreg, tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le (nem
vészes, csak mintha olvadt acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hősiesen.
Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a
nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó szobapálma cserepébe,
annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak párás szemekkel
néz maga elé. Tőlem a szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom
felhozni az autó-témát, de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg, én
pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem néz. "Aztán, fiam, te hova
valósi vagy?" - "Hmhhmmhhm." - mondom. Árpi megmenti a helyzetet, mert
elereszt egy olyan böfögést, hogy a nagyapja ősz haja megrebben, és a kutya
elkezd vonyítani az udvaron. "Ez derék volt, Árpikám! Látom, szereted a
jófajta italt." Sikerül rávennem őket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk
a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz: "Aztán Árpikám, ez nem valami
úri autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a
pillanatban lefejeli a fűzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az
öreg észre sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és
eláll a lélegzetem... Középen állt egy barna színű rozsdahalmaz, ami
valamikor talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és
nem locsolták le valami erősen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még
egy MEH-telepen is elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha
két nő be fog ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.) A dolgot
tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy
mondanák,
hogy "Hamvas, őszi erdő-metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett ki,
mint egy lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva
ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért
oda Árpi, fején egy púppal, amiből vidáman csordogált a vér az arcára.
Egyébkent tök sáros volt, mert a fűzfának köszönhetően beesett a
virágágyásba, ahonnan (a "vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán
szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora
hengerfejtömítéssel, hogy én először azt hittem, egy Kispolski padlólemeze.
"Nagyfater, b*szki, te tankszerelő voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt
elkezdődött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról. Közben Árpival azon
vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy majd ő. Én mondtam,
hogy
akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud
állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén
át
homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom,
megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy
határozott mozdulattal letöri a belső visszapillantót. "Nagyfater, oszlik a
verda!", bosszankodott, majd nézett előre hunyorogva. "Mit nézel?" -
kérdeztem tőle. - "Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez
valahogy így hangzott:
"azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három méter széles lehetett,
úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire
vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam
bekötni, de az öv sehol. Ekkor - számomra teljesen váratlanul - padlógázzal
beletolattunk a mögöttünk levő polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én
ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított,
hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy ő se maradjon ki a buliból. Így
elordibáltunk egy ideig, aztán - amikor már az összes kutya üvöltött az
utcában -, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezessek,
és elindultunk. A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem
rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan
szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette:
"Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal,
úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jo!
Megálltunk,
Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta
részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta
az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte
jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél előbb
hazajussunk, ezért ráhagytam. Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban,
mert
hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a
kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem, hogy Árpi
nagyapja
takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a tompított
helyére,
mert a lámpánk kb. húsz centire világított el. Egyszer csak azt vettem
észre, hogy egy sötet alak mellett húzunk el, akinek világított az egyik
keze. Két választás volt: vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy
magyar éjszakában, vagy a közúti ellenőrzés. Féltem, hogy az utóbbi.
Sikerült a rendőr után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy
visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós autót először, ez
nem tűnt egyszerűnek. Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az
odaérkező
szervet hangos váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendőr volt, próbált
laza lenni: "Nem bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a
papírokat." A helyzet az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az
autón ugye, nem volt műszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült
otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman, adagolva
vázolni,
hogy a forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is,
de Árpié itt van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelő
fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni. Pechemre Árpi egy
kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: "F*szom má', mér'
álítottak meg ezek minket?". A rendőr rávilágított Árpira, és visszahőkölt.
Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen
perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvették
a ruháját. De a rendőr visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit.
Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendőrautóhoz: "Gyere csak, Pista,
megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllőnek
minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem lehet! Odaért
Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a helyzetben is
majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: "Hát ez az Árpi, az X. Y.
unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendőr ismeri a nagypapát. Lehet,
hogy
mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de
még nem engedtek el. A fiatalabb mindenképpen bosszút akart állni az
állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendőrök,
hogy
mi legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul
rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek. Téged meg, öcsi, meg ne lássalak
még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?" Volt köztünk kb. egy év
korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóva. Rendőrök
elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel
megúsztuk. Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék
villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek
hárman voltak, és mindhárman odajöttek. "Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek
sem udvariaskodnak
fölöslegesen.) Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem
hatotta meg őket. Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit
volt
tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a
rendőrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk. El
tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levők, amikor látták Árpit vilagító
fehér seggel egy rendőrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a
rendőrök, aztan elengedtek. Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendőr szólt
a
többieknek, és valószínűleg Balaton összes rendőre ránk vadászik, hogy
Árpin
röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendőr le is fényképezte, mondván
lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy nehezen hazaértünk, és én
megfogadtam
(sokadszor), hogy Árpit kerülni fogom a jövőben, de persze nem tartottam
be.

boldolnom kellett volna:-))

olyan itt senkinek sem volt

beszélj te a tieidről..
meghallgatunk.

kezdheted a fórumnyitásos storiddal

gyanús is volt a genya szócska....

ugylátom saját égesekröl is senkise mer (?) beszélni

eccre egy arc az egyik vidéki diszkóhoz közeli buszmegálló elött akart egykerekezni vmi simson/babetta csodával, de ettől nem a közünség hanem ő maga dobott hátast

látom rákaptatok rendesen